Dzsudzsák: „Nálam nem létezik az a fogalom, hogy lemondani a válogatottságot!"
A magyar válogatott csapatkapitánya elmondása szerint elfogadta Marco Rossi döntését, hogy nem húzhatja fel többször a címeres mezt.
A 35 éves játékos Mandinernek adott interjújában mesélt arról, hogyan élte meg búcsúmérkőzését, és arról is, mit jelent számára a 109 válogatottság.
M.: Mennyire borzongtál bele az érzésbe a közelmúltban, amikor a 109. alkalommal csapatkapitányként újra kivezetted a magyar válogatottat a Puskás Aréna gyepére a görögök ellen?
Dzsudzsák Balázs: Most is libabőrös leszek, ha eszembe jutnak azok a pillanatok. Ráadásul ma már könnyen mondom, de az is hozzátesz ehhez a semmihez sem fogható érzéshez, hogy győzelemmel zárta így a válogatott az évet, még a gólpasszhoz is közel jártam az első félidőben, amikor Salának (Sallai Roland) – a beadásom utáni lövését nagy bravúrral védték. Kicsit tartottam attól, hogy az egész felvezetés, az egész érzet, ami körülvett talán rányomja a bélyegét a játékomra és lámpalázas leszek.
M.: Lámpalázas? Te? A 109. válogatott mérkőzéseden? Ezt nem mondhatod komolyan...
D.B.: A válogatottban játszani? Nekem ettől mindig a torkomban dobogott a szívem, na meg a Puskás Aréna gyepe..., ez a stadion egyszerűen magával ragadó. Még emlékszem a nyitómeccsre, Uruguay ellen. Azóta ez volt az első, szóval a közel hatvanötezer ember..., hallod?! Még most is libabőr. De örülök, hogy jól dolgoztam fel mindezt, és megvolt az a gyermeki öröm, hogy na add ide a labdát, gyerünk! És így volt jó, és a győzelemtől igazán kerek lett a sztori és az emberek szájíze is, nem is kérhettem volna többet.
M.: És akkor ez most olyan „vége vége”?
D.B.: Mit mondhatnék? Én remekül érzem magam, erősnek és motiváltnak is – a kapitány is elmondta, hogy most nézek ki a legjobban, mióta itthon vagyok –, de anno elfogadtam Marco (Rossi) döntését, amikor nem hívott a válogatottba. De én úgy vagyok ezzel, hogyha ötven vagy hatvanévesen kéne jönni a válogatottnak bármiben segíteni, én azonnal ugranék, nálam nem létezik az a fogalom, hogy lemondani a válogatottságot. Éppen ezért nagyon hálás vagyok most az elnökségnek, Marconak, a szövetségnek, hogy ezt a mérkőzést megkaphattam. Mindig számíthat rám a magyar labdarúgás, ha csak tanácsra vagy bármi egyébre is volna szükség, én itt leszek. De elfogadtam, hogy a pályafutásom ezen szakasza most lezárult.
M.: Na, de a szám 109! Ez a világ bármelyik országában vagy válogatottjában extrán soknak számítana a nemzeti csapatban, itthon pedig rekord.
D.B.: Már eltelt egy hónap de még mindig ízlelgetem. Pláne úgy, hogy Nyírlugosról indultam és ezt sosem felejtettem el. Nem a 109 volt valójában a fontos, hanem a tény maga, hogy most van egy olyan új rekord, ami talán a következő generációt, Szoboszkaiéket, Nagy Ádámékat képes lesz motiválni, hogy meg akarják majd ezt dönteni. És tényleg nem azért mondom, de mást nem is mondhatnék a magyar labdarúgásból, mint Puskás Öcsit, aki hatalmas példakép volt nekem. Nálam sokkal jobb játékosok sem jutottak idáig és ehhez nyilván kell a genetika, és az hatalmas szerencse is, hogy igazán soha nem voltam komolyabban sérült. Éveket sosem kellett kihagynom, legfeljebb egy-egy meccset. És a 109 azért is extra talán, mert én egyszer voltam Eb-n, és abban az évben volt plusz négy meccsem összesen, de azért olyan évek is voltak ebben, amelyek igencsak átmeneti időszakát jelentették a magyar focinak.
M.: Igen, voltak ezekben az években fájdalmas és olykor még megalázó vereségek is...
D.B.: Kitartani a válogatott mellett – még nehéz időkben is – ez nem kérdés számomra és sosem volt az. Ez majdnem olyan, mint egy házasság, jóban, rosszban akár, de ott kell lenni a másik mellett. A saját hazádért játszani, ennél nincs feljebb! És most a zárómeccsen az is megadatott, hogy az ötvenedik alkalommal lehetettem csapatkapitány. Lehet, hogy szentimentálisan hangzik, de én még a válogatott-béli vereségekből is igyekeztem tanulni. Mindig kivettem ezekből a magam számára a legfontosabb tanulságot.
M.:És melyek voltak mégis azok az évek, amelyek a legtöbbet formáltak rajtad, amelyekből a legtöbbet hoztál ki és ki volt az a szakember, akitől a legtöbbet tanultál?
D.B.: Számtalan nagyszerű edző keze alatt dolgoztam, és mindnek hálás vagyok valamiért, de mégis azt gondolom, hogy a játékoson magán múlik, hogy mit akar az instrukciókból elsajátítani és egyénileg mennyire akarja képezni magát. Még ma is – ha hiszed, ha nem –tanulok a debreceni edzőmtől, (Srdjan Blagojevic) hogy forog a fej, forog a fej, merre és hogyan érzékeljem a pályán a játékot és szerintem nem szégyen, hogy az ember még mindig akar újat tanulni. Felkapom a fejem, ha valamiről úgy érzem, ezt nem hallottam ilyen hangsúlyosan, vagy nem ebből a nézőpontból mutatták meg korábban. Összességében azt gondolom, hogy a fiataloknak is mondjak valamit, amit tapasztaltam, nos az elengedhetetlen, hogy képes legyél kitűnően alkalmazkodni, akár hol vagy, hogy befogadjanak a társak, hogy talpra essél, mindegy honnan dobnak le. Úgy kerültem ki anno Hollandiába, hogy egyetlen angol könyvet vittem ki magammal és valamit ugyan értettem abból, amit mondtak, de megszólalni nem mertem. De amikor az Isszakszontól kezdve a Tojvonenig mindenki elkezdett beszélni hozzám a csapatebédlőben ezerfélke akcentussal, és kérdezték, hogy én miért nem beszélek, akkor mondtam, hogy mert nem tudok – nevet nagyot. Szóval elkezdtem, és hibáztam és hibáztam, de legalább gyakoroltam és a pályán is ugyanilyen voltam, vagyis, ha egy az egynél hibáztam is, olyan magabiztossággal igyekeztem legközelebb ezen javítani, hogy erre mindenki felfigyelt.
VILÁGBAJNOKSÁG
Ne csak nézd a kedvenc csapatod, hanem fogadj is az eredményre.
